! Kihagyni? Szerintünk nem érdemes!
)
„Nem az számít, hogy nyerünk vagy éppen vesztünk, még az se fontos, hogy jók vagyunk! Egyedül az számít, hogy játszunk-e?” Sport és család? Futball és gyermek? Nehéz kérdés! A jó szülő-gyermek viszony az alapja a gyermek jövőbeli életének. Mondhatjuk olyan fontos ez, mint egy épületnek a szilárd és erős alap. Egy ilyen erős alapra építhető fel egy esetleges sportolói karrier alakulása. Ezt a folyamatot ideális esetben a szülő támogathatja, de nem forszírozhatja a saját vágyai által hajtva. A játékos, az edző és a szülő hármas szoros és őszinte együttműködése szükséges ahhoz, hogy valóban kiemelkedő eredmény szülessen, vagy a "másik" oldalról nézve a gyermek személyiség fejlődése értékes lehessen.
Ma már sem az edzői, sem a szülői tekintély öncélúan nem juttathatja el a játékosát, a gyermekét a nemzetközi szintre. Kiemelkedően fontos a gyermek tehetsége, a vele foglalkozó edző alkalmassága, de a játékossá válás folyamatában szinte döntő a szülő pozitív, segítő hozzáállása, a gyermeket támogató (és nem számon kérő!) szülői magatartás.
Érdekes anyagra "bukkantunk", amelyet feltétlenül a futball szakma nyilvánossága elé kell tárnunk! Milyen gondolatai lehetnek egy edzőkollégának, akinek gyermeke futballista szeretne lenni?
Tanulságos téma minden utánptólással foglalkozó edző és vezető számára!
Pál László, UEFA „B” tanfolyamot végzett kollégánk gondolatait adjuk közre, ami azért is érdekes, mert két oldalról tudja látni a kérdést: úgy is mint edző és úgy is, mint szülő!
 |
Az idősebbik fiam 8 éves. Két és fél évvel ezelőtt állt oda elém, hogy „Apa! Szeretnék focizni.” - Dilemma elé kerültem. Többgenerációs futball családból származom: apai nagyapám balszélsőként szerepelt NB III-ban, anyai nagyapám megye I-ben volt kapus. Édesapám olimpiai válogatott volt, 120-szor játszott az NB I-ben, míg nekem 25 mérkőzés jutott a másodosztályban, illetve 10 év ausztriai légióskodás. A családunkat mindig is a futball-közeli légkör és a foci szeretete jellemezte. Ennek ellenére a fiaim születésekor megfogadtam, hogy erőltetni sosem fogom, hogy labdarúgók legyenek. Ezt a terhet nem szeretném a vállukra tenni. Sokkal értékesebb, ha a motiváció belülről jön és nem szülői unszolásra. Ugyanakkor a mozgást nagyon fontosnak tartom és tudom, hogy a sportot a gyerekkorban kell megszerettetni, hogy mindez napi szokássá, igénnyé váljon. Hogy ennek eszköze pont a labdarúgás legyen? Ebben nem voltam biztos. |
Végül döntöttünk: volt csapattársam (Schneider Gábor) a közelünkben lévő iskolában tartott edzéseket óvodás gyerekeknek, és hozzá kezdtünk el foglalkozásokra járni, a PMFC keretein belül.
Szkeptikus szülőként mindig volt bennem bizonytalanság.
- Kell-e már ilyen fiatal korban egyesülethez tartozni?
- Nem ölik-e ki a felhőtlen játékot?
- Öröm marad-e a játék, a sport?
- Megéri-e heti 3-4-szer rohanva vinni a gyereket edzésre és közben nem is lesz belőle profi focista?
- Meg tudom-e óvni (egyáltalán meg kell-e óvnom) a csalódásoktól?
- Hogyan legyek szülő és szakember is egyben?
- Milyen elvárásaim legyenek a gyerekkel szemben?
- Mit adhat a foci ebben a korban?
- Nem veszik-e el egy életre a labdarúgás iránti érdeklődés, ha csalódás éri?
- Vajon jól döntöttem?
Azóta ezt a kérdést többször is feltettem magamban. Ebben a dolgozatban szeretném bebizonyítani, hogy erre a kérdésre egyértelműen „IGEN” a válasz.
A labdarúgás, mint közösségformáló erő
| A gyerek személyiségének fejlődésében nagyon fontos szerepet játszik, hogy saját generációjában hogyan tud beilleszkedni egy-egy közösségbe. Ezért nem mellékes, hogy milyen közösségről beszélünk. A mai rohanó, gazdasági és társadalmi viszonyok között rengeteg veszély fenyegeti gyermekeinket. Az alkohol, a cigaretta és a drog használata kiemelten veszélyes a fiatalok körében. Az utcákat, tereket járva sok helyen találkozhatunk olyan csoportokkal, társaságokkal, akiknél ezen szerek használata természetes, sőt a beilleszkedéshez, és az elfogadtatáshoz elengedhetetlen. |
 |
A felnövekvő generációban, azok a gyerekek, akik ezekbe a közösségekbe vágynak, az életben sokkal nagyobb eséllyel fognak elkallódni.
Minden szülő próbálja óvni, tiltani ezektől a káros szenvedélyektől a gyerekeket.
A legtöbb édesanya-édesapa abban a hitben engedi gyermekét sportra, hogy megvédje őket ezektől a romboló életformáktól. Ezt az igényüket lehet alapozni arra, hogy az utánpótlás neveléssel foglalkozó egyesületekben dolgozó edzők pedagógusok is egyben, akiknek feladata a gyermek személyiségének alakítása és nevelése. Mi, szülők, reménykedünk, hogy gyermekünk olyan közösségben van, ahol követendő példát mutatnak neki, ami jó esetben találkozik az otthoni elvárásokkal is.
Ezzel párhuzamosan a gyerek a sport klubokban hasonló korú, és érdeklődésű társakkal találkozik, ami segít megtalálni a közös témát, ezzel is tovább erősítve a sport, azon belül a labdarúgás iránti érdeklődés fenntartását.
Nekünk szülőknek is az edzőhöz hasonlóan erősíteni kell a gyerekben az egyesületen belüli összetartást, a közösséghez tartozást és együttgondolkodást. Ezért mérkőzéseken és pályán kívül is meg kell mutatni a gyereknek, hogy mi szülők is egy közösséget alkotunk. Így természetes, hogy edzéseken, tornákon egy csoportban vagyunk, a felnőtt csapat mérkőzéseit közösen tekintjük meg és szurkolunk a sikerért. Továbbá az összetartozást erősítendő évente egyszer, kétszer olyan közös program keretében összejövünk, ahol a szülők a gyerekekkel, edzőkkel önfeledten játszanak és kikapcsolódnak. Ilyenkor lehetőség van a kötetlenebb beszélgetésekre, szórakozásra. Ezáltal egy szorosabb kapcsolat alakul ki a gyerekek, szülők között. A mi esetünkben ilyenkor a gyerekek a felnőttekkel (anyukákkal, apukákkal és edzőkkel) közösen mozognak, fociznak.
Az edzéseken, és a „bulikon” a gyerekek olyan élményt szereznek, amivel nemcsak saját magukban erősítik a labdarúgás iránti szeretetüket, de gyakran olyan lelkesedéssel beszélnek róla, amivel társaikat is rá tudják venni arra, hogy csatlakozzanak az egyesülethez. Így akaratukon kívül is megszerettethetik másokkal is ezt a gyönyörű sportágat.
„Bácsi kérem, hol lehet itt focizni?”
| Saját tapasztalatom, hogy a focimez, a labda, a focicipő még mindig vonzó a gyerekek szemében. Fiammal lejártunk a térre játszani. Lelkesedésével egy idő után három hasonló korú fiút vont be a játékunkba, akik a nyár végére ugyanahhoz az egyesülethez jelentkeztek futballozni. |  |
Főleg azért van ennek jelentősége, mert a hétköznapjainkban egyre ritkábban lehet tapasztalni, hogy a „grundon” focizó gyerekektől hangos a városrész, vagy a falu. Sajnálatos módon nemcsak azoknak a gyerekeknek a száma csökken, akik szabadidejűkben a téren kergetik a labdát, hanem egyre kevesebb olyan terület van, amely alkalmas lenne arra, hogy odacsődítse a mozogni vágyó fiatalokat.
A zárt lakóközösségekben egyre kevésbé nézik jó szemmel a „hangoskodó” gyerekeket, míg a nagyobb zöld területeket a kutyasétáltatók veszik birtokba. Minden egyes futballra alkalmas „mezőt” meg kell becsülnünk a városban.
Ezzel ellentétben azokon a kisebb településeken, ahol szabad zöld területtel, netán focipályával rendelkeznek, sokkal nagyobb lehetőség van a mozgásra. Ezeket az adottságokat kell felismerni és sokkal nagyobb hangsúlyt fektetni a kistelepüléseken élő gyerekek fejlesztésére, nevelésére.
Ennek a felismerésnek a bizonyítéka az idén újraindult Bozsik program is. Ennek keretében regionálisan rendeznek „tornákat”, ahol a cél az ügyes gyerekek felismerése és kiválasztása, illetve az utólagos tehetséggondozás.
Én magam, arra a belátásra jutottam, hogy a városban ma már szinte csak az egyesületeknél biztosított minden olyan feltétel, amely a focizni szerető gyerekek számára ideális.
A futball nevelő hatása
A sport (így a futball is) tökéletes eszköze a nevelésnek: megtanít a társadalmi együttélésre, általa az ember elsajátítja a társak, az ellenfelek, a szabályok tiszteletét, a kollektív fegyelmet, az alkalmazkodást.
| „A sport megtanít becsületesen győzni, vagy emelt fővel veszíteni. A sport tehát megtanít mindenre!” Ernest Hemingway |
A mai társadalom sajátos jellemzője a kemény harc az érvényesülésért, az anyagi biztonságért való küzdelem. Akik fizikailag és szellemileg felkészültek lesznek, óriási előnyt szereznek az életben. A futball képes olyan dolgokra megtanítani, amit az élet más területein is hasznosítani tudunk.
Aki a focipályán megtanul küzdeni, a szabályokat betartani, az ellenfelet tisztelni, a bírói döntéseket elfogadni, az megtanult veszteni és nyerni. Ők a vereség után képesek felállni és tovább küzdeni, így a civil életben is hasznosabb, értékesebb tagjai lesznek a társadalomnak, mint aki könnyen feladja a küzdést. A sportban megtanulunk társainkkal együtt küzdeni egy célért, alkalmazkodni a változó feltételekhez és a társakhoz.
Azt láttam és tapasztaltam, hogy ezek a tulajdonságok egy életen keresztül kísérik el azt, aki ezt fiatalon megszokta, megtanulta - az élet bármely részére is sodorja a sors.
A labdarúgásban a nevelő szerepét az edző tölti be. Az edző elsődleges feladata gyerekkorban a labdarúgás és a sport megszerettetése. Neki minden élethelyzetben olyan példát kell mutatnia a gyereknek, ami elfogadható, követhető az adott korosztályban. Az edzőnek mindig a közösség érdekeit kell figyelembe venni. A szakmai felkészültsége mellett meg kell őrizni higgadtságát. Felelősséggel, őszinteséggel kell értékelni a sportoló viselkedését, teljesítményét.
Véleményem szerint az utánpótlással foglalkozó edzők felelőssége azért óriási, mert viselkedésükkel nem válthatnak ki olyan érzéseket a gyerekekben, ami miatt elveszítik a biztonságot és nem kívánnak tovább edzésekre járni. Sajnálatos módon erre is láttam példát.
Sokáig bizonytalan voltam, hogy el kell-e fogadnom minden áron az edző „kolléga” munkáját, akkor is, ha nem értek vele egyet. Tudom, hogy szülőként maximális támogatást kell biztosítanunk az edző felé, amivel példát mutatunk a gyereknek. Ha a gyerek látja rajtunk a bizonytalanságot, akkor ő sem fogja tisztelni a „mesterét”. Szakember szülőként számomra talán ez az egyik legkényesebb pontja a gyerek- és utánpótlás nevelésnek.
Szülői szerepem
Azt a szemléletemet, hogy hogyan kell bánni egy utánpótláskorú labdarúgóval az életből, a saját élményeim alapján alakítottam ki. Sokat tanultam abból, ahogy hozzám álltak, az idősebb labdarúgók, az edzők vagy akár a szüleim a pályafutásom alatt.
A jó és a rossz példákból is rengeteg tapasztalatot szereztem.
Azokat az szituációkat, amikbe a fiam belecsöppen, én is átéltem, és ilyenkor eszembe jutnak édesapám szavai, mondatai. Rengeteget tanultam tőle, hiszen mérkőzéseken, edzéseken senki nem figyelt annyira rám, mint Ő. Ezekben az élethelyzetekben én is ugyanígy viselkedek.
Azt gondolom, a szakmai értékelések mellett nagy szerepe van a mentális odafigyelésnek is.
A gyermek számára a legfontosabb a dicséret. Bár az egyén a negatív kritikákból tanulhat a legtöbbet, de az önbizalom csak a dicséretektől jön meg.
Ezt számtalanszor saját bőrömön tanultam meg. Szüleim hozzáállása révén az én pályafutásom mottója egy idézet lett, ami még a szobám falára is felkerült:
| „Mondogatták is sűrűn: figyeljétek meg, ebből a Koeman gyerekből jó kis játékos lesz. Egyedül apámtól nem kaptam egy jó szót sem. De így utólag nem bánom, állandóan bírált, én pedig csak azért is gyűrtem magam, hogy egyre jobb legyek…” Ronald Koeman |
Ma már úgy gondolom, hogy nagyobb önbizalommal, mögötte több dicsérettel talán még többre is vihettem volna. Már akkor eldöntöttem, hogy én a gyerekeimet más szemléletben fogom nevelni.
Ezért nagyon fontos szempontnak tartom, hogy a gyerekemet a realitásokhoz közel tartsam, kiemeljem és erősítsem az erényeit, értékeljem a hibáit, de az álmait sose romboljam szét:
Konzekvenciák
Az UEFA edzőképzés szellemiségét, irányvonalát maximálisan elfogadhatónak és annak betartását kötelező érvényűnek érzem mindazok számára, akik az utánpótlásban dolgoznak és a gyerekek nevelését vállalták. Hiszen kimondva, kimondatlanul is ugyanezeket a szempontokat tartottam fontosnak, amikor a fiamat a focipályára vittem: a mozgás-, a sportág megszerettetését, a felhőtlen szórakozást, a napi rendszeres mozgásigény kialakítását. (Ha pedig úgy adódik, hogy komolyabb karriert fog befutni, az külön öröm lesz számomra).
Igen, jól döntöttem, hiszen a gyerekem olyan közösségbe jár, ahol jó példát lát, napról napra erősítik benne a labdarúgás szeretetét, minden tréning után feldobva ér haza és alig várja a következő foglalkozást. Büszkén viseli ruháján az egyesület címerét, ezzel is erősítve az identitás tudatát. Az edzéseken szakszerűen foglalkoznak vele, és ha a pályafutása során nem is lesz belőle profi futballista, egy sportág alapjait megtanulja, és olyan kapcsolatokat alakíthat ki, amit a későbbiekben az élet más területén kamatoztatni tud.
Mindezekkel együtt, szülőként rendszeresen jártunk a gyerekekkel tornára, ahol már kicsit a leendő edző szemével is tekintettem a mérkőzésekre és edzőkollégákra szerte az országban. Sajnálatos módon azt tapasztaltam, hogy a korosztály specifikus képzés nem mindig tükröződik ezeken az összejöveteleken: a gyerekek görcsösek, bátortalanok, az edzők és a szülők üvöltöznek, kiabálnak, ha nem vezet a csapat.
Azt gondolom, hogy amíg lesznek ilyen felfogásban dolgozó edzők, addig a magyar labdarúgás nem fog tudni akkorát lépni előre, mint azt mindannyian szeretnénk. Ezért a legtöbbet, mi, „B” tanfolyamot végző, motivált edzők tehetünk. Sőt, kötelességünk is tenni...
